Pár hónapja rátaláltam egy fantasztikus indián mondásra: ,, Most megállok és megvárom, míg utolér a lelkem.”
Elolvastam egyszer, kétszer és nagyon sokszor. Forgatta az agyam a szavakat és nem tudtam tőlük szabadulni. Olyan volt, mintha valaki nekem küldte volna a sorokat. De hát én nem hagytam el a lelkem! Háborodtam fel saját magamnak. Aztán szép csendesen, egyre kisebbre zsugorodva rájöttem, hogy igen.
Sajnos elhagytam. Ha nem is egyik pillanatról a másikra, ha nem lassan észrevétlen, hogy ne fájjon. Nem foglalkoztam vele, hiszen az enyém. Az enyém, cipeltem magammal minden hova és mindennel foglalkoztam, de vele nem. Mert minek? Ő kapta a Majd-okat és a Holnap-okat.
Aztán egy munkahelyi vita után, ami 2 órás sírásba torkollott, rájöttem, hogy ott nagyon belül üres vagyok. Hiába sírtam, nem volt megkönnyebbülés, csak úgy kongott az elhagyott lelkem helye. És akkor este minden összeállt. Sokat dolgoztam évek óta, hogy a számok hó végén meglegyenek. Foglalkoztam a kollégáimmal és összefogtam a csoportot, hogy haladjunk a munkahelyi célok felé. Meghallgattam a barátnőim problémáit és nyugtatgattam őket, hogy ez majd csak jobb lesz. Törődtem a családommal, mert imádom őket. De a lelkemmel ki törődött? Szép lassan ott hagyott engem.
Rájöttem, hogy Hahó! Ez így nem jó nekem! Lassítottam és bevártam, hogy utolérjen a lelkem. Aztán elkezdtem foglalkozni vele és táplálni, egyre több odafigyelést kapott. Beírattam egy tanfolyamra, sokat vittem túrázni, egyre többet beszélgettem vele és rengeteg jobbnál-jobb könyvet olvasott. Sőt megtanítottam meditálni és több oldalról rácsodálkozni újra a világra apró dolgaira. Mióta ismét együtt vagyunk, újra táncol a lelkem.
Volt már olyan érzésed, hogy hiába hallottad a zenét, de a lelked már nem tudott táncolni?
Kedves Kriszta!
Azért hoztam létre az oldalamat és a blogomat is, hogy felhívjam az emberek figyelmét arra, hogy ez az élet ebben a formában, amiben most élünk, mindenkinek egyszeri és megismételhetetlen. Vigyázzunk magunkra, másokra és szeretetben, önmegvalósításban éljünk és tudjunk örülni az apró dolgoknak. Erről próbálok mesélni a történeteimben. A másik, amit nagyon fontosnak tartok megemlíteni! Kriszta! Te lehet, hogy a sorssal próbáltál megegyezni, de a sors mit válaszolt rá?
Köszönöm a gondolataidat!
Szeretettel: Erika
Szia Erika! Most olvastam el a fenti írásod. Örültem, mert ezt a mondást régről ismertem, de különösen nem foglalkoztam vele.
Mindig az hittem, hogy soha nem kerülök kórházba, hisz nem vagyok beteges. És tavalyig tényleg csak a szülések alkalmával töltöttem ott pár napot. Tavaly aztán, amikor beteg lettem nagy-nagy csalódást éreztem, hisz azt hittem,hogy a sorssal én már régen megegyeztem abban, hogy velem ez nem fordulhat elő. Aztán a műtét utáni éjszaka nem tudtam aludni, egyáltalán. Azon az éjszakán éreztem azt, hogy végre utolért a lelkem. Azóta én is nagyon vigyázok rá, de kezdőként a sikereim hol kisebbek, hol nagyobbak. Nagyon tetszett az írásod gratulálok hozzá, és ahhoz is, ahogy vigyázol a lelkedre.