Belecsöppentem egy barátnős beszélgetésbe és alig vártam, hogy valahogy kimásszak belőle. Borzasztó volt és úgy húzott vissza, mint egy ragacs. Próbáltam elmondani én is a véleményemet, hogy lehet ezt másképp is, de a ja neked könnyű és – persze mert neked minden sikerül mellékzönge után inkább ott hagytam az egészet.
Nincs célja az ismerőseim többségének. Vagyis rosszul fogalmazok. A cél és a fókusz a család és ami vele jár, aztán olyan ,hogy ÉN nem létezik, vagy csak nagyon kevés maradt az egykori ÉN-ből.
Nincs is ezzel baj, ha a kezdeti idilli állapot maradna, de tudjuk a szlogent: Semmi sem állandó, csak a változás! Csakhogy a gyerekek kirepülnek, a vágyott házon nincs már mit csinosítani és a drágáddal nem biztos, hogy minden rózsaszín még, mint a kezdet kezdetén. És bizony rájössz, hogy minden kezd fakulni körülötted és sajnos a te fényed is. Persze vannak kivételek, de az nem a nagy többségre jellemző.
Együtt élünk valakivel és szép lassan belesimulunk a másikba. Nem is vesszük észre, hogy egy nagy egyetlen egység lettünk, amit családnak vagy kapcsolatnak hívnak. És ez nem is baj!
Csak hogy emlékezzünk vissza, milyenek is voltunk egykor? Miért is szerettünk a másikba? Tele voltunk élettel, tervekkel, szőttük a kis álmainkat. Ha visszagondolok az álom listámon sosem szerepelt az egy héten háromszor körbe nyalom egyedül a lakást felirat, vagy a mindenki számít a családban csak én nem, illetve az anya mindent elvisel tábla.
És azt mondom, hogy ezt így nem is kell! Maradjunk meg az álmainknál és az Isten szerelmére szeressük magunkat már egy kicsit jobban! A párunknak is van keze, amiben jól mutat a porszívó, nekünk is van kedvenc sorozatunk, amit a többieknek tiszteletben kell tartaniuk. Nekünk is lehet rossz kedvünk és nem dől össze a világ, ha néha nemet mondunk. Aztán sorolhatnám még….
Pedig a szerepet a filmedben Te alakítod. És mégis miért van az, hogy nagyon gyorsan mellékszereplőkké válunk a saját történetünkben? Valóban ez a jó hozzáállás? Kispályára tenni saját magunkat?
Persze most szinte hallom, hogy ez a Te életed! Az enyém nem ilyen. Miről beszélsz? Lehetünk álszentek, de nagyon sokan elvesztjük az identitásunkat egy párkapcsolatban, pedig maradhatnánk egy kicsit izgalmasabbak is.
Én ezt úgy oldottam meg és hozzáteszem, már nincs kis gyerekem, hogy felvállaltam, hogy én egy önző nő vagyok. Szeretném továbbra is bővíteni az ezt is megcsináltam listámat. Kidolgozom az újabbnál újabb terveimet. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele? Engem elégedettséggel tölt el a kis boldogságnaplóm. Elmondtam a Drágámnak, hogy engem megtanított az élet önzővé válni, máshogy szemlélem az életet. Én valóban két kézzel kapaszkodom az álmaimba. Nap, mint nap látom, hogy milyen vékony határmezsgyén lavírozunk élet és halál közt és ezt komolyan veszem. Nálam ez nem csak üres frázis. Sajnos sosem tudhatjuk, hogy melyik oldalon ébredünk, mire egy újabb nap jön el. Tehát tiszteletben tartom az életet és annak minden szépségét és lehetőségét.
Egyre jobban úgy érzem, mintha felszálltam volna egy robogó gyorsvonatra, amiről sosem tudom, hogy mikor szállítanak le. Vannak lehetőségeim, hogy kikkel utazom, melyik ablakon nézek ki. Megcsodálom-e a táj szépségét vagy csak úgy unottan bámulok ki az ablakon. Mivel az én vonatom is egyre sebesebben száguld és nem tudom, hogy mikor jön a végállomás, ezért próbálom jól kihasználni az időmet két megálló között. Te mennyire szeretsz utazni?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: