Egyszerűen nem tudom megítélni, hogy mi a jobb, ha megosztod a gyász keserűségét a gyermekeddel, unokáddal vagy ha kitalálsz egy keserédes tündér mesét, ahol most annál a résznél tartunk, hogy a Jót kiírták a meséből. Segítsetek!
Vajon, ha nem beszélünk róla, akkor nincs is fájdalom? Nem hiányolja a hirtelen eltűnt hozzátartozót? Nem okoz szomorúságot, hogy soha nem lép be az ajtón többé? Biztosan tudjuk, hogy az apróságok elhatárolódnak ettől a témától? Vagy csak mi felnőttek nem tudunk megfelelően beszélni róla.
Megmondom őszintén én magam sem tudom. De azt bátran le merem írni, hogy a gyerek kicsi, de nem hülye! Olyan érzékeny receptorokkal rendelkezik, ami túlszárnyalja a legvadabb elképzeléseinket is. Hallgat, feltérképezi a környezetét, magába szívja a külső hatásokat és egyszer csak kérdez! De az is lehet, hogy jó mélyen elraktároz és akkor kerül felszínre a dolog, amikor abszolút nem számít rá az ember. És ez még a jobbik eset.
Az is lehet, hogy tudja, hogy baj van és úgy érzi, hogy őt kihagyták valamiből vagy becsapták, mert már rég megfejtette a titkot. Mi a jobb? Ha az ő nyelvükre lefordítva elmeséljük, hogy mekkora fájdalom ért bennünket és lehet, hogy együtt sírunk egy kicsit, de az is lehet hogy kisírjuk a lelkünket. És akkor mi van?
Lehet, hogy a gyermek megtanul osztozni más fájdalmába és rájön, hogy anya és apa sem szuper man. Ők is elgyengülnek és néha rájuk is figyelni kell, nem csak a gyerekről szól minden.
Emlékszem, úgy 4-5 éves lehettem, mikor a nagymamám elvitt magával a faluba temetésre. Nem is az emberek arcára és nem is félelemre emlékszem, hanem arra, hogy sír. Csendesen sírdogált és valami furcsa érzés kerített hatalmába, hogy az én mamám sír. Soha nem láttam még sírni a legnagyobb bajban sem.
Mikor megkérdeztem, hogy miért szomorú? Azt válaszolta, hogy soha többé nem látja ezt a nénit, pedig nagyon szerette és megsimogatta a sírhantot. -Akkor én kikaparom neked a kezemmel! -megvolt az azonnali megoldásom. A mai napig bennem van az érzés, hogy a mamámat akartam megvigasztalni és azonnal megoldást találni a bánatára.
Úgy gondolom, hogy érthető és kíméletes nyelven mindenképp bele kell vonni a gyerekeket is a kollektív fájdalomba. Meg kell értetni velük, hogy ahol van jó, ott sajnos van rossz is. Ahol van ajándék, ott van hiány is. És az élet nem arról szól, hogy az idők végezetéig együtt leszünk ebben a formánkban. Ha nem arról, hogy a szeretet és törődés fantasztikus dolog, de rengeteg energiát kell bele tenni és azt nem csak a gyerekek kapják, hanem kölcsönössé kell válnia. És arról is beszélnünk kell, szépen-lassan, hogy az ember mulandó és ne akkor legyen valakinek értéke, ha már nincs velünk sajnos.
Arról nem is beszélve, hogy egy döntéssel kiradíroztuk a szeretett személy emlékét, nem visszük tovább. Nem is gondolunk bele, hogy kivágunk egy gyökeret majd még egyet sorba és sorba a gyermekünk családfájából. Megszüntetjük félelemből és kényelemből a családi történetek újra mesélését, mert a meghalt személy benne van. Aztán egyszer csak úgy húsz év múlva, azt kérdezi a gyerekünk, – Anya! Ki is vagyok én valójában? Nem tudja, hisz a bástyák, amik kis korában körbevették, mert rég le vannak rombolva.
Kommentek