A sajnálom, nem segítség!

Biztos veled is megtörtént már, hogy belecsöppentél a bánat kellős közepébe. Nem rád tartozott, rosszul érezted magad benne és abszolút nem tudtad kezelni, mert rohadt kellemetlen volt. És különben is, a te napod nem így kezdődött!

Hát elmondom, hogy vannak napok, amik gyönyörűen indulnak, aztán egy rövid kis infótól megváltozik minden. Gondolok arra, hogy pont a te leleteden van az a fekete kis pont, ami elindít egy lavinát és minimum hat hónapra kivon a forgalomból. Vagy pont a te párod kapott agyvérzést tévé nézés közben. Vagy pont a te gyerekeddel történik baleset. Senki sem akar benne lenni a sztoriban, de azt sem tudhatja senki, hogy a következő percben mit dob a gép.

Azt vettem észre, hogy nagyon kevesen vagyunk, akik a Jaj, de sajnálom! Szólj, ha bármiben segíthetek! üres frázisokon kívül igazán segítünk vagy érdeklődünk a másik hogyléte felől. Pedig higgyétek el, soha nem tudhatjuk, hogy mikor kerülünk a másik oldalra.

Nem szabad! A szavaknak és a törődésnek gyógyító ereje van. Csak annyit tegyél meg első lépésben, ha belecsöppensz valaki tragédiájába, hogy finoman érdeklődést mutatsz és meghallgatod őt. Ne intézd el annyival, hogy Hú de sajnálom! Az én családomban is volt már ilyen! Az a pár perc legyen egy támogató beszélgetés. Róla szóljon!  Ha az illető nem nyit, azt úgy is észreveszed.

A másik, amitől rosszul vagyok. Mikor a húgom nagyon beteg lett, volt aki azért nem látogatta a kórházban, mert nem akarta zavarni őt. Elárulom, igen lehet, pont rosszkor érkezel és a betegnek van minden baja. De!!! Akkor sem hagytad egyedül, a jelenléteddel finoman utaltál rá, hogy nézd, én itt vagyok! Ha átjöttem érted a fél városon  biztos, hogy számíthatsz rám máskor is. Tudom, nem jó nézni a másik fájdalmát és a kórházi körülmények is taszítóak. De az a szerencsétlen ember sokkal nagyobb problémákkal küzd, mint az, aki azon hezitál otthon a kávéja mellett, hogy örülni fog nekem vagy nem?

Olyan is megtörtént már a közvetlen közelemben, hogy egy szuper család pillanatok alatt darabokra hullott. Meghalt fiatalon az Apa. Addig nagy volt a jövés-menés, de mikor megtörtént a tragédia elmaradtak a barátok. Kezdetben még voltak könnyes nagyon sajnálomok és Szólj, ha bármiben is tudunk segítenik! Az egyik, a legfőbb barát, a gyerekkori azt mondta egy alkalommal, hogy olyan üres lett a ház, hogy ezt ő nem bírja elviselni. És így nem ment többet. Kihátrálni, homokba dugni a fejünket a legkönnyebb.

Fantasztikus hozzá állás, de gondolom ez nem egyedi eset. Könnyebb az egyszerűbb utat választani és nem a síró özvegy zsebkendőjét tartani.

Mikor nálunk baj van és sajnos volt már bőven, mindig összezárunk. Ebben rejlik a családunk ereje és hálás vagyok azért, hogy a gyerekeinknél is ezt látjuk. A minden napokban nem lógunk állandóan egymás nyakán, de ha baj van, szó nélkül ott vagyunk. Senkit nem hagyunk magára! Mindenkinek addig dobáljuk a mentőövet, amíg az bele nem bír kapaszkodni.

És ehhez türelem, szeretet és elfogadás kell és nagyon nagy erő, hogy stabilan tudd tartani a kötél végét. Tudod van az úgy, hogy elbaltázod a dobást és rossz helyre megy a segítség, de akkor újból oda kell dobni, hogy a másik tudjon és akarjon belekapaszkodni. És bízzon abban, hogy a partra bírod húzni. Lehet, hogy beleszakadsz, mire megmentesz egy lelki fuldoklót, de az az érzés, amikor sikerül, azt nagyon kevés áramlás pótolhatja.

És soha, de soha ne úgy dobd a mentőövet, hogy azon gondolkozol, vajon ő is dobna-e nekem?