Valamit matattam a gépemen, háttal ültem az ajtónak, de éreztem, hogy néz valaki. -Nem írsz mostanában? Tudod arra a furcsa oldalra a cikkeidet. Meglepődve vettem észre, hogy Bazsi bent van a szobában és még azt sem felejtette el, hogy írok. -Mit írhatnék? Teljesen ki vagyok égve. Másra sem tudok gondolni, csak Anyuka utolsó napjaira és a miértek. Ha nem tudom az embereket pozitív dolgokkal inspirálni, klassz dolgokról írni, akkor minek írjak? Mit mondhatnék nekik?
És akkor gyönyörű egyszerűségében megadta a választ. -Nézd Era! Az emberekkel nem csak jó dolgok történnek, lehet, hogy tudsz segíteni azzal is, ha a bánatról és a szar dolgokról írsz.
Akkor hát írok arról, hogy milyen az, mikor elvesztesz egy Édesanyát és úgy érzed hetekig, hogy beledöglesz a gyászba. Mert az élet ilyen. Elhúzza előtted a mézesmadzagot, belekapaszkodsz minden reménysugárba, minden pici történésnek jelentőséget adsz, hiszel a csodában és a szeretet erejében. Aztán egy hirtelen rúgással a földre kényszerít és a hajnali telefonhívás után, amit soha nem szeretnél megkapni, olyan artikulátlan üvöltés szakad ki a torkodból, hogy iszonyodva gondolsz arra, hogy ugyan mi lakik még benned, amit nem ismersz.
Hetekig arra gondoltam, hogy Isten elfordult, mikor ez történt. Ha már nem lehetett elkerülni Anyuka balesetét, akkor miért kellett még 33 napig a legnagyobb fájdalmak között, magatehetetlenül az intenzív osztályon feküdnie.
És ahogy telnek a napok, pörgetem vissza a filmet magamban, aminek a főszereplői voltunk, egyre több megértés kerül a helyére. Megkaptuk az időt a méltó búcsúra, átadhattuk a szeretetünket egymásnak. Igen, ez lehet, hogy furcsán hangzik, de mikor mondtad felnőttként az Édesanyádnak, hogy annyira szeretlek Anya, köszönöm, hogy vagy nekünk? Mert mi sem mondtuk már az utóbbi időben, holott kis gyerekként pedig rengetegszer. Annyira természetes volt minden és annyira természetes volt a megértése és elfogadása. És annyira természetes volt az is, hogy a mi Anyukánk majd szépen megöregszik, ott leszünk egymásnak, de addig még éli a végre helyrekerült életét.
Hát nem így történt. De ebben a bő egy hónapban nem sajnáltuk számtalanszor elmondani, hogy mennyire szeretjük és hogy mindent megteszünk a gyógyulásáért. Nem akartuk hagyni, hogy elkeseredjen, de Ő sajnos érezte és jelezte, hogy nagy a baj, nem fog meggyógyulni. Nem engedtük, hogy ebben az állapotban maradjon, folyamatosan biztattuk és hittünk abban, hogy lassan, de jobban lesz.
Az igazi horror akkor kezdődött mikor kitették az intenzívről egy sima beteg szobába, már a mozgatás is borzalmas állapotba juttatta. Innen sajnos rossz irányba, de felgyorsultak az események. Öt napig bírta az osztályon és az ötödik nap azt hittük a húgommal, hogy megtörtént a csoda, végre elmozdult a javulás felé. Pedig csak annyi történt, hogy még az utolsó óráiban is minket szeretett és nem akart minket búcsú nélkül elengedni.
Nem tudott beszélni a gégemetszése miatt, de azt le tudtuk olvasni a szájáról, hogy Mindenem fáj. Próbált folyamatosan hang nélkül beszélni majd írni a paplanra és a kórház falára, mire megfejtettük, hogy azt akarja mondani, hogy Nagyon szeretlek benneteket! Felváltva fogtuk a kezét és Ő valahogy mindig elidőzött rajtunk a tekintetével. Simogatott minket és gyönyörködött bennünk, mintha újszülött gyermekei lennénk. Majd egyszer csak egy hatalmas szeretet energia nyalábot éreztem a szívcsakrámba, amit egy pillanat alatt átküldött. Olyan volt, mintha az összes szeretetét amit egész életében érzett, átküldte volna a szívembe. Annyira csodálatos érzés volt, hogy elsírtam magam. Gyorsan eltelt három óra hossza, tudtuk, hogy menni kell, de valahogy nem akaródzott. Már vagy háromszor elbúcsúztunk és mondtuk, hogy holnap nagyon sietünk hozzá, mikor intett a jobb kezével többször is, hogy menjetek! Elkezdett kihessegetni minket a kórteremből, mi még nem, de Ő már tudta, hogy most enged el minket örökre.
Rettenetes űrt hagyott maga után és fájdalmat, de valahogy az az utolsó búcsú az annyira szépségesen tiszta volt. Felnyitotta a szemem és megtanított még jobban szeretni. Megtanított arra, hogy ha szeretsz valakit, mond el neki ezerszer, amíg megteheted. Tölts vele minőségi időt, mert nem tudhatod, hogy melyik lesz az utolsó együtt töltött nap. Ne ítélkezz, nem baj, ha nem vagytok egyformák, nem kell akarata ellenére senkit átalakítani. És ha egy haldokló Anya ennyire tudott szeretni és gondoskodni még az utolsó pillanataiban is, akkor merj szeretni és merj adni Te is! Ne várj egy spirituális pofonra, tedd meg még egészségesen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: