Két fajta ember létezik tragédia esetén. Aki beleragad a problémába és magával rántják a miértek vagy aki a legkisebb szikrába is bele tud kapaszkodni. Én az utóbbihoz tartozom, ami némely helyzetben tudom, hogy másoknak furcsa lehet, sőt azt hihetnék, hogy magamat kábítom, vagy körbeveszem magam egy majd minden rendbe jön mesével. Igen, lehet, hogy így van, de én a végtelenségig kitartok a saját mesém mellett.
Most, mikor az Anyukám egy nagyon súlyos baleset főszereplője, az orvosok azt mondták, hogy ne akarjuk, hogy legyen tovább, hisz semmi esélye nem maradt. Olyan nincs! Könnyek között is az lebegett előttem, hogy de még él! Ha él is, tíz kritikus nap vár rá, amire nagyon kis esély van, hogy átvészeli. De átvészelte!!! És, ha ezt átvészelte, akkor tudom, hogy nincs lehetetlen. Ha Ő küzd, akkor küzdök én is és maximális hittel menetelek mellette a gyógyulásáért, mert jelen pillanatban csak a szeretetünkkel tudjuk gyógyítani.
Szánakozva néztek az orvosok a bolond nőkre, mert folyamatosan beszéltünk Anyánkhoz. Nyisd ki a szemed Anyuka! Nézz rám kérlek! Itt vagyunk melletted! Nagyon szeretünk! Vissza kell jönnöd hozzánk! Ennyiből állt a szókincsünk több napon keresztül. És akkor megmozdult a szeme, vibráltak a szemgolyói, de nem bírta kinyitni. Majd egyszer csak megpillantottam egy nagyon szűk résen a szeme kékjét. Próbálta nyitogatni és jelzett. Fantasztikus érzés volt. Az orvosok leintettek, hogy higgyem el, hogy lehetetlen, az idegek játéka, aztán mégis megtörtént. És ugyanez volt, mikor elkezdett jelezni a kezével, hogy hall és ért minket. Akkor is csak a fejüket csóválták, hogy nem, az biztos, hogy nem az volt, amit én beleképzelek. Majd egy látogatásnál megkértem az ügyeletes orvost, hogy ne mozduljon el három percig az ágy mellől, mert az Anyukánk mozgatni fogja a lábát, így kommunikál velünk. Minden benne volt az orvos szemében, amikor rám nézett. Ez a nő idióta és nem hagy élni a rögeszméjével. De nem érdekelt, hittem Anyámban.
Ott abban a pillanatban valami megváltozott. Csendesen csak ennyit mondott a doki: Nézze hölgyem, mi orvosok a testtel foglalkozunk, mi azt tudjuk meggyógyítani. A többi az Önök feladata. Már nem láttam a szemében az érthetetlen kérdőjeleket, sőt valami pluszt láttam, amit idáig még sohasem.
Mert az orvosok a testtel foglalkoznak és nem a lélekkel. Sajnos most látjuk, hogy nincs is rá idejük és nem is bántani akarom őket, sőt inkább hálával tartozom a munkájukért.
De! Egyik sem kérdezte meg tőlünk, hogy milyen volt az Anyukájuk egészségesen? Voltak céljai vagy csak a minden napoknak élt? Hogy viselte a fájdalmat, ha volt neki? Mennyire szerette a családját? Lenne ereje küzdeni bármiért is? Mennyire volt kitartó?
Mert ezek nagyon fontos dolgok. Az Anyukánk és a mi szempontunkból is. Ismerem Anyám szeme rezdülését is, és ez nagyon nagyban segített ahhoz, hogy a hitem erős maradjon. Tudom, hogy nagyon szeret minket és mi is Őt. Ez egy elvághatatlan kapocs, de azt is tudom, ha valakinek lejár az ideje, akkor sajnos a szeretetet sem tarthatja itt. Rettenetesen konok és mindig vannak céljai, tud lépésről lépésre haladni, ami nagyon fontos és most azt kell.
Tehát nem azt mondom, hogy én csak lelkesen hiszek, mint egy elvakult fanatikus. Nem. Egy hetem a baleset után, úgy telt el, hogy ültem a kanapén és bámultam ki a fejemből és csak a miértek repkedtek a szemem előtt, már amikor ki tudtam nyitni a sírástól. Nem, én azt mondom, hogy hinned kell a szeretet erejében! Hinned kell abban, hogy akkor is hallják a hangodat, ha nem beszélsz! Hinned kell a változásban, ami jó dolgokat hozhat, mert a Mindenható kifürkészhetetlen! És hinned kell magadban, hogy erős vagy és az erődből olyanoknak is tudsz adni, akiknek épp szüksége van rá!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: