Mert mi egy hajóban evezünk

Mindannyian megkapjuk egymást az életben testvérként, társként, barátként, szülő-gyermek kapcsolatként és csak úgy vagyunk a világban. Nem gondolunk bele egy cseppet sem, hogy a legnagyobb ajándék, egy olyan kötelék, ami feltétel nélküli.

Ez persze nem úgy történik, hogy Hoppá! Itt egy kapcsolat neked, aztán jól becsüld meg, mert ez fantasztikus lesz.

Nem, ezekért a kapcsolatokért tenni kell. Meg kell élni számtalan közös történetet, amit nevetve vagy sírva, de együtt csinál végig az ember. És a könnyek igaziak, akár fájók vagy akár vidámak, mert a másik előtt nem kell szégyenkezni.

Többször megkaptam már, hogy nektek könnyű, ti tök jó testvérek vagytok! Igen azok vagyunk, pedig mindkettőnknek számtalan lehetősége lett volna, hogy azt mondja, figyelj! A Te életed már túl sok nekem! Jobb szeretnék nyugalomba élni. Old meg egyedül!

De mi soha sem a könnyebb megoldást választottuk. Tudtuk, hogy a mi csónakunk közös és együtt kell eveznünk ahhoz, hogy a vihart átvészeljük. Emlékszem amikor kislányok voltunk, az álomvilágunkat mindig a kapun kívül találtuk meg, vagyis ellógtunk a közeli határba csavarogni. Sosem maradt megtorlás nélkül, mindig büntetés lett a vége. De az is tisztán megmaradt bennem, hogy kérdőjel sem volt bennünk abban, úgy hat-nyolc évesként, hogy a balhét együtt fogjuk elvinni. 

Visszagondolva a gyerekkoromra, azért volt szép és tele élményekkel, mert mi tesók, saját kis meseországot teremtettünk magunknak és abba burkolóztunk a problémák elől. 

Nagyon korán férjhez mentem és megszületett a kislányom. Alig vártam, hogy péntek délutánonként betoppanjon a húgom és átadhassam az újszülött hisztigépemet a karjába. Ha nincs mellettem, szerintem én megőrülök. Jött a barátnője is és egyik sem kérdezte, hogy mi ez a kupi? Ők voltak a jótevő angyalaim, az egyik mosogatott a másik babázott és én végre levegőhöz jutottam.

Mikor a házasságomban jöttek a viharfelhők, talán Ő volt az egyetlen, aki valódi segítséget nyújtott. Vagyis Ők, mert akkor már olyan, mintha két testvérem lett volna. Ugyanis megtalálta, akivel egész életükben imádták egymást. Bármikor befogadtak az apró kis lakásukba és próbálták felnyitni a szemem, hogy van ennél jobb élet is, lépjek tovább. Sokszor hívtam sírva és soha nem mondta, hogy ezt már ezerszer hallottam.

Aztán fordult a kocka. Kiléptem a széthullott házasságomból és megtaláltam a Nagybetűst, ami azóta is tart. A Tesómék életében mélyrepülés következett, kezdett süllyedni a csónakjuk. Természetesnek vettük, hogy együtt merjük a vizet és próbáljuk összetartani, ami darabokra hullott egy hirtelen jött vihartól. Meghalt a Sógorom. Borzalom volt és tehetetlenség. Küzdöttünk, sírtunk, dobáltuk az égbe a miérteket. Nem jött válasz, hisz azt nem most kapjuk meg.

Nem szégyelltük a könnyeket, csak a gyerekeket próbáltuk kímélni. És még nem volt vége. A Tesókám belebetegedett és Ő is majdnem meghalt. Azt mondták az orvosok, hogy ők mindent megtettek, most már a Mindenhatón van a sor. Három kritikus nap következik, imádkozzak, hogy túl élje. És én egyezkedtem a Jó  Istennel.

Akkor a műtő előtt bevillant egy kép. Amikor kicsik voltunk és elkóboroltunk a rétre, a húgom belecsúszott a patakba és láttam, ahogy kapálódzva sodródni kezd. Én fejvesztve rohangáltam a parton, de nem mertem utána ugrani, mert én sem tudtam úszni. Borzalmas érzés volt, leírhatatlan. Egy kis pajti ugrott utána és ő mentette meg az életét. Mindig hálával gondolok Jóskára, mert így hívják.

Olyan volt ez, mint egy gyors mozi, mint egy bevillanó figyelmeztetés. Egy intés fentről, hogy most már felnőttél, akár mi is történik ugranod kell. És ugrottunk minden nap egyre feljebb, haladtunk kifelé a mocsárból. Olyanok voltunk, mint a hajótöröttek, akik evickélnek a part felé. Nagyon nehéz volt, tele voltunk reménnyel és ki nem mondott félelmekkel. De a remény és a félelem is közös volt és közös a mai napig. 

Igen, jobb lett volna, ha a szél csak a napos oldal felé sodor minket és a csónakunkat pihenésre használjuk, de annyiszor mondtam már, hogy az élet nem ilyen. Meseszép, de kiszámíthatatlan! És sokan csak akkor ocsúdnak fel, amikor a csónakjuk süllyedni kezd. Nekünk nagy szerencsénk van. Tudjuk, ha a víz emelkedni kezd, soha nem egyedül kell megküzdenünk vele.

Te egyedül ülsz a csónakban vagy van aki feltételek nélkül segít neked?