Biztos, hogy ez az én utam?

Amikor átadom a névjegykártyámat valakinek és látja a titulusom, gyakran megváltozik az emberek arca. Sokan azt sem tudják, hogy mit takar. Hahó! Én nem az a titulus vagyok, ami a kártyán díszeleg. Én az vagyok, ami nem szerepel a papírjaimon, ami nem szerepel az önéletrajzomban, én az utam végeredménye vagyok, amit idáig megtettem.

Az életben az utakra sok mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy egyszerűek. Néha kellemetlenül rögösek és kanyargósak, de annál inkább fellélegzünk, sőt még büszkék is vagyunk magunkra, mikor egy ilyen szakaszon túl jutunk. Sőt, van hogy eltévedünk és újra kell terveznünk mindent, de végül, ha nagy nehezen is, de beérünk a célba. Soha nem mondanám, hogy az én utam valamikor is könnyű volt. De minden lépésében az én izzadtságom, az én könnyem, az én örömöm van.

Aztán egyszer csak évek múlva találkozol egy rég nem látott ismerőssel és furcsán néz rád, hogy megváltoztál. Nem csak külsőleg, de úgy belül is, már a lelked is más. Mit mondhatnék neki? Hogy kimaradt egy szakasz, ahol nem együtt sétáltunk és lehet, hogy amikor nála hét ágra sütött a nap, nálam éppen leszakadt az ég.

Mert a viharnak mindég van előjele, de bízunk benne, hogy mi megússzuk, vagy minket kikerül. Sajnos nem. A vihart nem lehet elkergetni, csak kikerülni vagy elmenekülni. Aztán a sok vihartól megerősödsz. Azt tudod mondani, hogy nem! Nem fogok többet megázni, én a napfényt akarom. És amikor te kimered mondani, hogy te már csak napsütést akarsz és biztos nem maradsz az árnyékban. Akkor azt gondolja a rég nem látott barát, hogy ezt nem hiszem el! Ez a nő tiszta hülye! Ennek elment az esze! Ez mit képzel magáról? 

Pedig higgyétek el, hogy fantasztikus érzés, azt mondani, hogy nem! Köszönöm, ez már nem az én utam! Én ezen már túl vagyok. Csináljatok, amit akartok, engem ez már nem érdekel. Tisztában vagyok az értékeimmel, az erősségeimmel és amit nem szívesen vállal fel az ember, a gyengeségeimmel is. Az utamon megtanultam elfogadóbb és nyitottabb lenni. Sőt, azt is felvállalom, ha valamivel végképp nem tudok azonosulni. De ezt, meg kellett tanulnom a rögös részeken és a téves ösvényeken, amiről vissza kellett fordulnom. 

Egy őszintének tűnő pillanatban azt mondja a régi ismerős, hogy túlságosan is megerősödtél. Ez már túl sok, sok benned a férfi energia, uralsz mindent. Nem kell annyira megmondónak lenned. Pár napig gondolkodtam rajta és bevallom, hogy még bántott is. Ezt tette volna a sok lépcső, amin kapaszkodnom kellett felfelé? És rájöttem, hogy igen. Amikor többször kell megmásznod a nehezebb szakaszokat és van, hogy egyedül, hát akkor igen, tényleg megerősödik a lelked. Mert a lehetetlennek tűnőt csak erős hittel és lélekkel lehet végig csinálni, különben csak az ösvényeken keveregsz.  De ezt csak azok értik, akik folyamatosan másszák izzadva a hegyet vagy a végtelennek tűnő lépcsőket.

Aztán az élet elém hozott egy fantasztikus trénert, aki másképp látta a világ dolgait. Te Era! Más évek alatt milliókat fizet nekem azért, hogy uralni tudja a terepet és legyen annyi energiája, hogy figyeljenek rá az emberek. És akkor megnyugodtam.

Lehet, hogy volt bennem sokszor kétely, hogy biztos, hogy ez az én utam? Muszáj nekem ezen haladnom? De ma már tudom, hogy minden ember a saját tempójában és módszerével járja végig az útját. Mindenki mást tanul belőle. Valakit megerősítenek az akadályok, valakit megtörnek. Én szerencsére az első részhez tartozom. Megerősít, még ha ez valakit megrémít is. Mert néha még a hátra felé tett lépések is a tanítóink.

Lélekben vagy csak testben haladsz a saját utadon?