Néha tévesen ítélünk meg helyzeteket és olyan dolgokat indítanak el cselekvéseink, amit legvadabb álmainkban sem képzeltünk volna el! Na ez most komoly? Tényleg ez lett belőle? De hisz én nem is ezt akartam! És még számtalan kérdés és felismerés cikázik át az elménken, amikor az önzetlen segítségünk rémálommá válik.
Velünk is megtörtént az eset túrázásunk során, annyira segíteni akartunk a másikon, hogy abszolút nem hallottuk meg, hogy ő mit szeretne. Pedig elmondta kétszer, elmondta háromszor, de lehet, hogy tízszer is, hogy Ne! Na de mi megmentettük őt, akkor is, mert szerintünk neki szüksége volt a segítségünkre.
A sztori lényege, hogy lejöttünk Badacsonyról és még azon a napon három nagyon erősen meredek hegy várt ránk. Nagy nehezen átvágtunk még kettőn, majd bele pusztultam és akkor én a leggyengébb láncszem elkezdtem nyavalyogni, hogy nem bírom tovább. Az utolsót hagyjuk ki és menjünk busszal a szállásra. Ágnes nem akarta feladni, így szétvált a hármasunk.
Mi Klauval már rég bent voltunk a szálláson lefürödve, lábaink bekrémezve, hogy kevésbé fájjanak másnap, és akkor csörgött a telefon. A barátnőnk elkeseredetten hívott minket, hogy igen csak elszámította magát, majd leszakad a dereka és még fogalma sincs, hogy mikor ér a házhoz. Szegényt nagyon sajnáltuk, de egyben mérgesek is voltunk rá. Most mit csináljunk? Hogy segítsünk neki? Hogy fog ide jutni, ha ennyire ki van? Pörögtünk a saját rémálmaink körül.
Akkor Klau döntött, megmenti Ágit. Ő elindul visszafelé a kijelölt túra útvonalon, Ágnes kb. 4-5km-re lehet, ahogy számolta és ha más nem átveszi a táskáját és segít neki. Én vagy az évek tapasztalata vagy mert másképp látom már a világot, hagytam volna a barátnőmet a mezőn botorkálni. Felnőtt nő, ő ezt választotta, nem teheti tönkre mások túráját az át nem gondolt döntése miatt. De azt is tudtam, hogy a gyerekem senkit nem fog bajban hagyni, én pedig soha nem hagynám a gyerekem, ezért újra felöltöztünk és rohantunk visszafelé a kék túra vonalán. Ezt nem hiszem el! ordítottam lihegve. Ezzel az erővel végig csinálhattuk volna mi is, hisz most ezerrel futunk visszafelé. Nem fájt már a lábam, szaladtunk teljes szürkületben felfelé a dombnak, köveken szökellve, bokrokat kerülgetve.
Egy röpke pihenőnél valahogy eszembe jutott, hogy nem jó ez a meglepetés, hívjuk fel Ágnest, ne hogy elkerüljük egymást vagy véletlen nem vesszük őt észre. Mikor felhívtuk, hogy jövünk és maradjon ott ahol van, néma csönd lett a vonal másik oldalán. Ő már nem ott van, elindult az erdőn át a mobilos GPS koordináták alapján, mert úgy sokkal közelebb van a faluhoz. Még vitatkoztunk pár percig, hogy gyere vissza!Maradj ott! Veszélyes! Csak magadra gondolsz! Elesel és nem találunk meg! Mi átrohantunk hegyen-völgyön te pedig hálátlan vagy és nem tudsz gondolkodni!
Pedig akkor és ott már senki sem tudott józanul átgondolni semmit. Ágnes nagyon elszámította magát. Szerencsétlen másra sem tudott gondolni, csak egyszer jusson már haza a vendég házba. Nem érdekelte, hogy a barátai olyan sebességgel rohantak a megmentésére, hogy olyan tempót azóta sem teljesítettek. A lányom pedig megtanulta, engem pedig megerősített a hitemben, hogy senkit nem kell megmenteni, ha ő azt abszolút nem akarja.
Te oda teszed a szíved és valljuk be még jól is esik oda tenni, mert ezáltal a történetben te felülre kerülsz. Te leszel a hős. De ki akar a szerencsétlen megmentett lenni, amikor saját magának nem ezt a szerepet szánta. Ő is hős akar lenni, aki átvág az erdőn és győztesen besétál a szálláshelyre. Mi pedig a kéretlen nagy segítőkészségünk és valljuk be a lelkiismeret furdalásunk miatt is teljesen tönkretettük az egész sztorit.
Másnap higgadtan könnyek között átbeszéltük ezt a félre sikerült történethalmazt. Megbeszéltük, hogy soha, de soha nem fogunk kéretlenül a másik életébe avatkozni és nem rohanunk a másik segítségére, főleg ha az illetőnek nincs is rá szüksége. Ne tedd! És ne tedd! Egy felnőtt emberben ki kell hogy alakuljon a felelősség vállalás. Tudod, ha hozol egy döntést, annak vagy ilyen-vagy olyan, de következményei lesznek, amit a döntéshozónak kell vállalnia. Nem lehet átrakni a felelősséget a másik vállára. Tehát nálunk az arany szabály! Csak akkor segítünk, ha a másik egyértelműen kéri, illetve felajánlhatod, de csak egyszer. És nem futjuk a fölös köröket a magunk megnyugtatására.
Amit viszont én tanultam a történetből, hogy amikor azt hiszed, hogy minden erőd elfogyott, még csak a teherbírásod harminc százalékát használtad fel. Mert ha a tested ural, soha nem jutsz el olyan távolságokra, mint mikor az elméd irányít. Te, hogy vagy ezzel?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: