Mit nekem Tenerife?

Szeretek nagyot álmodni, mert ha már a felét elértem, akkor sem a padlón csücsülök, hanem minimum a háztetőn. Így volt ez tavaly is, amikor vezetőként célfeladatnak kihirdettem Tenerifét, persze saját zsebre. Mondták a Nagyok: Hahó Era! Sok lesz ez neked! Nem lesz ez így jó! De én nem fogadtam szót.

Öten megnyerték az utat, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek mert általában max. 3-an szokták. Így hát nevettem és elkezdtem szervezni az utazást. Az elejétől fogva semmi sem úgy sikerült, ahogy annak lennie kellett volna. A Jó Isten annyi jelet adott és annyi akadályt, hogy intésnek is vehettem volna, de én csak egy megoldandó problémát láttam benne, amin tovább kell haladni.

Első lépés, hogy különböző okok miatt hol bővült, hol szűkült a létszám, vakartam a fejem és módosítottam a szállást, mert azt még lehetett, de a repjegyeket már nem. Végre megvolt a végleges csapat.

Elérkezett a nagy nap és elindultunk. Annyira jól elvoltunk a reptéren, hogy majdnem lekéstük a gépet. A beszálló kapunál kiabált a hölgy, hogy hol voltunk az egész gép ránk vár! És amúgy minek vettünk elsőbbségi beszállást, ha utolsónak szállunk fel a gépre?

Mivel nagyon erős hátszél volt előbb értünk Tenerifére. A tulajt, akitől béreltük a házat, nem értük el, mert későbbre várt minket. Tehetetlenségünkben elindultunk taxival, aki nem értette a pontos címet. Nagy nehezen megtalálta és a tulaj is visszahívott, aki közölte, hogy 30 percet várni kell, akkorra érnek oda a kulccsal. Álltunk hulla fáradtan a bőröndjeinkkel egy gyönyörű üdülőkomplexum előtt, és sóvárogva bámultunk át a hatalmas kovácsoltvas kerítésen.

És egyszer csak megérkezett Paolo, szeretettel üdvözölt bennünket és átadta a kulcsokat. Pazar volt a hely, a medencékhez szinte csak kisétáltunk a földszinti szobákból. Tátottuk a szánkat, főleg, hogy az udvarban még saját bár is volt. Szóval luxus és relax négy napig.

Maradjatok itt! Súgták az Égiek, de mi kocsit béreltünk és nekivágtunk Tenerifének. Felautóztunk a Teidére, de a felvonóra 3 órát kellet volna várni, mivel nem foglaltunk online. Csalódottan tovább hajtottunk, de nem sokára csodálatos táj fogadott minket. Kárpótolva lettünk. Az Ezeréves fát alig találtuk meg, megebédeltünk és rájöttünk, hogy egy-két programot ki kell hagynunk, mert szinte elröpült az idő. Klau minden áron megakarta nézni a világtó tornyot Tenoban, de persze nem jutottunk el oda, mert a keskeny vízparti utat bicikliverseny miatt lezárták. Elindultunk vissza, mert a szigeten két út van. Vízparton vagy hegyen át. Akkor még nem tudtuk, hogy mire vállalkozunk, de most már  teljesen tisztában vagyunk a hajtűkanyar fogalmával. Ha valakinek mond az a név valamit, hogy Masca, akkor jelentem, hogy miránk ott már ránk sötétedett. Szinte az életünkért küzdöttünk a szakadékos hegyi utakon, de jelentem átértünk. Addigra már csak két telefonunk maradt, ezért megcéloztuk a Los Gigantes-t, azt sűrűn jelezték. A Nagy Sziklát elértük korom sötétben és nagy nehezen visszataláltunk az autó pályára. Akkor még ezt a pillanatot gondoltuk a nap fénypontjának. De nem!

Otthon szóltak a csajok, hogy nem kellene megvennem a jegyeket visszafelé, mert úgy látják, hogy ennél olcsóbb már nem lesz. Na jó vegyük. Az első jegynél már bajban voltam, nem hogy olcsóbb lett volna, mire rányomtam a fizetés gombra duplájára emelkedett. Néztem a többieknek is, de az ár csak egyre jobban kúszott felfelé. Azt hittem rosszul látok. Most mit csináljak? Hogy jutunk haza? Maradjunk még? De nem lehet, mert 3-án nagyon fontos céges rendezvényünk volt és ott mindenkinek ott kellett lennie.

Húha! Néztem hajót másik szigetre, de nem jó. Kerestem az átszállásokat, de nem értünk volna haza Madridon keresztül. Bécsi vonal csak novembertől van. Tenerife repülőterének a lapja lefagyott, egyfolytában máshová irányított át. Kezdtem pánikolni, pedig elég sok dolgot megoldottam már az életben. Végül Judit megtalálta a megoldást: Megvan! Menjünk Bukarestig, onnan majd csak hazajövünk, ha más nem vonattal. Igen ám, de addigra egy jegyet már megvettem és szegény Szilvi halkan tiltakozott, hogy ő nem akar egyedül haza menni az öt és fél órás repülő úton, mert eleve fél a repüléstől. Mit csináljunk Szilvivel? Vettem horror áron még egy jegyet, már csak ötünknek kellett haza jutnia. Ferencem már a hálóban pihent, kb. hajnali fél kettő lehetett. Felvázoltam a szitut, mire csendesen csak ennyit mondott: Ercsi, ha hétfőn Bukarestben szállok le, én tökön szúrom magam!

És akkor abban a pillanatban minden megvilágosodott és mindent megértettem. A legfontosabb, amit megtanultam! Nem játszhatok senki életével felelőtlenül, mert én úgy gondolom, hogy húzok még egy lapot! Olyan dolgokban, amik másokra is kihatnak, nem dönthetek egyedül, hiszen hogy jövök én ehhez? El kell fogadnom mások döntését is, még akkor is, ha én máshogy döntenék. 

Hajnali fél háromkor végül ránk hívták a biztonsági őrt, mert annyira nevettünk, hogy minden tőlünk zengett, de minket már az sem érdekelt. Nagy nehezen becsekkoltunk a Budapest felé tartó járatra arany áron. Mikor lefeküdtem aludni, rettentő boldog voltam, pedig rohadtul elszámoltam magam anyagilag.

Újra rájöttem, hogy minden rosszban van valami jó, csak nyisd ki jól a szemed! Ezek az emberek, akármilyen nehézségek is akadtak, soha nem mondtak egy rossz szót sem. Soha nem bíráltak a rossz döntéseim miatt. Mindenből limonádét csináltunk és összezárva haladtunk előre. Amikor kiderült, hogy nincs repjegy! Se baj! Irány Bukarest! Minden zokszó nélkül! Mert hibázni mindenki fog, csak nem biztos, hogy lesznek mellette! De mellettem fantasztikus barátok voltak és nagyon köszönöm!

A Te barátaid milyenek? Meg van Nálatok a feltétlen bizalom?